Kína közelről

Hogyan juthatunk közel Kínához? Az album szerzői e kérdést tették fel, miközben arra nem kívánnak válaszolni. Inkább erőteljes képekkel igyekszenek illusztrálni az ország egy-egy ellesett pillanatát, amelyekkel az olvasó közelebb juthat Kína megértéséhez.

Hogyan juthatunk közel Kínához? Más szempontból megközelítve a kérdést: honnan tudhatjuk, hogy eljutottunk oda? Régebben segítségünkre voltak történelmi és földrajzi ismereteink. Ma azonban a földrajzi bizonyosságot lassanként eltörlik az országban zajló nagyszabású építkezések. A Tibetbe vezető vasút a világ egyik legmagasabban fekvő vidékét szeli át. A Jangce középső folyásának egykor művészek százait megihlető vízesései, versek sokaságában megénekelt, megszámlálhatatlan hajóvontató tapodta partjai ma szinte a szeműnk láttára tűnnek el. A rizsföldek és gyümölcsösök hűlt helyét immár beton borítja, arra pedig felhőkarcolókkal teletömött városok, autópályák, repülőterek épülnek. Hol van hát Kína, merre keressük a mai Hongkongot, Anhuit, Shenyangot, Shanghait? Hol vehetjük meg a lábunkat, hol lelünk biztos pontot?" – teszi fel a kérdést a Kína közelről című album bevezetőjében Jonathan Spice, a Yale egyetem történelemprofesszora. Az ország karakterét ugyanis napjainkban nem egyszerű feladat megfogalmazni. Az elmúlt száz év során Kína olyan mértékű fejlődésen ment keresztül, amiért meglehetősen színes, kusza képet mutat.

Kiismerhetetlen ország

Amikor 1949-ben megalakult a Kínai népköztársaság, Meo Zedong kijelentette: Kína tiszta lap, amelyre most végre új képet lehet festeni. S ezt a kommunista diktatúrában meg is tették, szétrombolván a „kulturális forradalom” során a régi szokásokat, hagyományokat, gondolkodásmódot és kulturális jegyeket. Diákok fordultak tanáraik ellen, gyári munkások szálltak szembe főnökeikkel. Megszégyenítésül pedig értelmiségieket vezettek végig az utcákon csúcsos kalapban. Ütlegelték őket, egyeseket meg is gyilkoltak, a többieket pedig vidékre küldték, hogy tanuljanak a parasztoktól.

Negyven évvel ez után Kína ma globális nagyhatalom és egyetlen gigantikus építési terület is. Az újgazdagok számtalan üzletben, étteremben élvezik az élet apróbb-nagyobb örömeit, ami mellett egyre jobban elharapózik a bűnözés. A városokat építő, örökké ingázó munkások pedig a helyi társadalom peremére szorulnak. Más dialektust beszélnek, sötétebb a bőrük, viseletes a ruhájuk, zsúfolt nyomornegyedekben élnek, alig van rá alkalmuk, hogy élvezhessék munkájuk gyümölcsét: a nagyvárosi létet.

A parasztok pedig eközben rizst vetnek, aratnak, szüretelnek, és ugyanígy együtt laknak a sertéssel, kacsával, csirkével, mint évezredekkel ezelőtt. Jövedelmüket azonban a városban dolgozó gyermekeiktől kapják. Vidéken a parasztlányok még szint anyósuk rabszolgájaként élnek, ezért vidéken valósággal járványos formát öltött a nők körében az öngyilkosság: itt a legmagasabb a világon az öngyilkosságok száma a nők körében, a leggyakoribb módszerük az, hogy növényvédő szert isznak.

A cikk itt folytatódik: www.netnap.hu/kezdolap/5562